Magyar cím: Marley meg én
Talán én voltam az egyetlen, aki az A Dog’s Purpose-t az előzetese alapján vártam, méghozzá úgy, hogy az a másfél perces kedvcsináló tulajdonképpen mindent ellőtt a filmmel kapcsolatban. Ugyan tetszett, de inkább egy egyszer nézős filmek közé sorolnám, amelyekkel le tudja magát kötni az ember, de még egyszer már mindenképpen unná. Mivel eléggé nagy hallgatás volt a film körül, így hát rákerestem az írásokra, hogy vajon másoknak mi is a véleménye róla. Ekkor több olyan kommentelő véleményét elolvastam, aki szerint számára jó kutyás film a címben szereplő alkotás, s az általam példaként hozott pedig nem ér a nyomába. Nem kell mondanom mi volt a reakcióm.
Ha már úgy voltam vele, hogy szabadságon leszek, akkor jó pár filmet lesz időm bepótolni, ami egy ideje a merevlemezemen landolt, de vagy kedv, vagy pedig bátorságom nem volt hozzá, hogy megnézzem. Hiszen nincsen rosszabb annál, amikor valaki egy rossz filmre pazarolja a szabadidejét. Az első komolyabb csalódásom viszont eme a film volt a hosszú hétvégével egybekötött szabadságom alatt.
Több bejegyzésben is taglaltam, hogy egy-egy vizuális alkotásnál akkor tud az ember jól pofára esni, hogy ha megtekintés előtt jóval elkezd elvárásokat táplálni az adott mű iránt. Így aztán nagyon gyakran előfordul, hogy az adott alkotás végül elhasal az adott embernél, mert nem képes megugrania azt a minőségi lécet, amit a néző elvárása hozott létre. Miután felkeltem az ágyból a megtekintés után többször az jutott eszembe, hogy vajon tényleg én jobbat akartam, mint a már említett kutyás film, vagy csak egyszerűen túlértékelt a Marley & Me. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy mindkettő.
Az alapkoncepció alapján a férj vesz egy kutyát a feleségének, annak érdekében, hogy a gyerekvállalásról elterelhesse a témát. Valahol tökéletes meglepetés, hiszen a kutyára is úgy kell vigyázni, mint egy gyerekre. Igaz, sokkal önállóbb, de attól függetlenül mégis egy házi kedvenc marad. Bevallom az előzetesét meglestem a filmnek, így aztán nagy áhítattal ültem neki, hogy majd itt jönnek a nagy nevetések, vagy ha nem is, akkor legalább jókat fogok mosolyogni. Ehelyett tulajdonképpen fapofával, fél órával a vége előtt pedig hatalmas ásításokkal tarkított néma vélemény nyilvánításom áradt a képernyő felé. Nem véletlen.
Első körben fontosnak tartom megemlíteni, hogy az előzetes után én egy sziporkázó vígjátékot vártam, de ahogyan néztem olykor nem tudtam eldönteni, hogy most vígjáték, dráma, vagy csak egy családi film. Igazából reménykedtem abban, hogy tökéletesen épül majd a film a kutya kezelhetetlen személyiségére, de végül ebben csalódnom kellett. Valahogy kiszámíthatóak voltak a jelenetek, s nem is igazán tudtak lekötni. Nálam kedv függvénye is, hogy mit is akarok nézni, így aztán valahol jogosan éreztem átverve magam, hogy akad több olyan fordulat, jelenet is, amely távol állt a humortól. Nyilván egy ilyen filmtől nem kell sírva röhögős megoldásokat várni, de azért egy előzetes után ne vakarjam már a fejem, hogy most milyen műfajt is képviselt az adott alkotás.
Én azt gondolom, hogy ha nem lett volna itt egy Owen Wilson meg egy Jennifer Aniston, akkor eme film nem is terjedt volna el széles körben. Ami legbosszantóbb volt, hogy pont ők irritáltak a legjobban, mert rengeteg olyan jelenet volt, amelyben a kutya, mint címszereplő tulajdonképpen háttérbe szorult. Bevallom azoktól a jelenetektől, amelyben Wilson karakterét láttam folyamatosan nyüszögni a munkahelyi feladatai miatt szabályosan rosszul voltam.
A film közepe felé viszont megadtam magamnak az esélyt, s reményt a filmmel szemben, hogy talán itt majd fordul a kocka, s majd történik egy olyan szép csavaros bravúr, amelynek köszönhetően azt kell majd későbbiekben mondanom, hogy csak az első egy órát kell kibírni. Hát a probléma itt az volt, hogy a fejemet vakartam, hogy én ezt hogyan is bírtam egyáltalán ki. Mert nem csak, hogy érdekesebb lett volna, hanem gyakorlatilag számomra unalomba fulladt, s a mellékkarakterek iszonyatosan elkezdtek idegesíteni már a vége fele. A főszereplőkről nem is beszélve. Nekem a film alatt egyáltalán nem az jött át, hogy ők valóban kutyát tartó személyek lennének, vagy éppen tudatos gazdik, akik kaptak egy rosszcsont ebet. Hanem megvolt az a távolság, amitől sütött a képernyő, s emiatt nem is tudtam beleélni magam.
Ha kellően nem volt vígjáték, akkor a vége már nem is lesz az. Igazából tudatában voltam, hogy ha már kölyökkutyaként indult a címszereplő pályafutása, akkor minden bizonnyal vagy nagy mosolygós családi kutyatartóként végzik a szereplők, s az utolsó snitt egy nagy ölelkezés lesz, vagy pedig a kutyának az életútját nyomon követve az ő kimúlásával fog végződni. Utóbbi persze bejött, s ekkor azért némán felháborodtam, mert itt megdőlt a film „családi vígjáték” műfaji besorolása. Persze semmilyen élőlény nem hallhatatlan, de azért ezekben a jelenetekben éreztem, hogy ahelyett, hogy minőségi megvalósítás történt volna, inkább a nézők érzelmeire akartak hatni. Persze olvastam itt-ott nagy sírásokat, ámbár rám nem hatott. Leginkább azért, mert a film eleje, közepe nem tetszett, így a vége már nem is tud érdekelni.
Itt kezdődik, hogy mennyire nem érdemes filmeket egymáshoz hasonlítva mások véleményére alapozva délutáni, vagy esti programot választani. Mellényúlás volt részemről, de nagyon. Kár érte.