Az idei év újonc sorozatok felhozatala elég silányra sikerült. Ugyan pár elé én is leültem, de nem éreztem egyiknél sem azt, hogy hosszútávon lekötne, s ebből fakadóan egyetlen egy olyan általam nézett széria sincsen már, ami idén indult, s nyomon követem. A munka miatt megcsappant szabadidőt mindenképp hasznosan kell eltölteni, így rengeteg szériától vettem idén búcsút, ami igazából csak „háttérhangként” funkcionált. Ebből fakadóan történt az, hogy az általam nézett produktumok száma 10 alá csökkent. Így másfajta elfoglaltság mellett a korábbi szériák újranézésében manifesztálódott az új szórakozási forrásom. Mivel tavaly jelent meg – az általam egyébként nagy elismerésben tartott – Friends Blu-ray formában, így nem volt kérdés, hogy neki kell ülnöm megint, ha már rendelkezésre áll referencia minőségű forrásanyag. Az újranézés közben viszont többször botlottam bele az egyik címszerepet alakító Matthew Perry új sorozatába, így úgy gondoltam egye-fene alapon rászánok húsz percet, hogy meglessem milyen, ha már ennyien dicsérik.
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy úgy ültem neki a szériának, hogy sem az alaptörténetről, sem pedig más meghatározó tényezőről nem tudtam, így elvárásaim sem támadtak az bevezető epizóddal szemben, s valóban úgy ültem neki, hogy vagy-vagy. Láttam már ennél sokkal, de sokkal rosszabbat, melyet végig sem tudtam nézni, de ennek ellenére azt kell mondanom, hogy az első rész nem győzött meg egyáltalán.
Az alapkoncepció szerint adva van főhősünk, aki minél hamarabb szeretne visszatérni munkájához. Egyetlen egy akadályozó tényező van, miszerint alig egy hónapja halt meg felesége autóbalesetben, s főnöke, kollégái úgy vélik a gyászidőszak koránt sem telt le, s nem igazán nyílt ki ahhoz, hogy helytállhasson ismét a saját csapatában. Ahhoz, hogy ismét munkába állhasson egyetlen feltételt kell teljesítenie: el kell járnia egy terápiás csoportba. Egyszerűnek hangzik, de koránt sem az, hiszen itt mindenkinek megvan a saját maga baja, s saját magához mérve érzékelhető azok nagysága. Így van, akinek az a legnagyobb fájdalma, hogy megdöglött a macskája, míg mások a szeme világának elvesztése a legnagyobb traumája.
A hangulat megvolt, de felemás érzést keltettek bennem. Egyrészről ez egy vígjáték sorozatnak kellene lennie. Nem arról van szó, csupán az ilyen műfajnál én szeretem, ha fülig ér a szám, s nem pedig próbálom megérteni a poénokat. Nem arról van szó, hogy esetleg ezek a húzások túl későn estek volna le, hanem leginkább arról, hogy egyszerűen az alapkoncepcióból fakadóan nem éreztem helyénvalónak bizonyos poénos utalásokat, vagy pedig túlságosan erőltetettnek éreztem. Annak idején sok helyen olvastam, hogy a Friends leginkább azért (is) ért véget, mert a főszereplők nem szerettek volna karakterük skatulyájában élni. Nem csoda, hisz én is úgy ültem le a széria mellé, hogy egyedül a főszereplőért adtam egy esélyt, s végig szerettem volna korábbi sorozatának karakterét viszont látni, miközben azon járt az agyam, hogy időközben mennyire megöregedett…
A potenciál valóban megvan a sorozatban, de valahol az alaptéma nem fogott meg. Egyszerűen nem volt olyan jelenet, amelynél mosolyra fakadtam volna, vagy pedig azt gondolhattam volna magamban, hogy ez valóban szórakoztat. Ezek még nem lennének különösebb problémák, hisz a legnagyobb mégis az, hogy nem kötött le. Egyszerűen nem tudtam figyelni, s nem tudtam kellően értékelni azt, amit látok, mert közben folyamatosan máson járt az agyam. S ha valami nem köt le, akkor nem kell erőltetni.
Mindenesetre nem bántam meg azt a húsz percet, ami a sorozatra szántam. Belefért. Aki bírja a hasonló felállású koncepciót annak bátran ajánlható.